♪Második fejezet♪

Hope percekig csak állt és bámulta a bent játszó srácot. Teljesen elveszett a kisugárzásában, hiszen olyan szenvedéllyel gitározott, amilyennel ő embert még nem látott.
A srác megállt a pengetésben, majd az ablakra pillantott. Találkozott a tekintetük, de Hope azonnal elkapta a tekintetét és úgy látta jobbnak, ha útnak indul hazafelé.

Sietősen szedte a lábát, hiszen az eső még mindig szakadt. Ahogy magára zárta az ajtót, egyből a fürdőbe ment, megszabadította magát a teljesen eláztatott ruháktól, majd egy forró zuhannyal melegítette fel magát. A nap hátra lévő részében próbálta kiverni a fejéből a gitáros gyönyörű zöld szemeit és azt a képet, ahogyan játszott, de ez képtelenségnek tűnt.

Hatalmas késztetést érzett arra, hogy leüljön zenét hallgatni, de ez olyannyira képtelen volt, mint az, hogy ne gondoljon a srácra.
Egy darabig csak fel és alá járkált, hol a konyhába ment, kinyitotta a hűtő ajtaját, majd fél perc után bezárta, hol pedig az ablak elé sétált és a messzeségbe bámult. Majd ezeket ismételte.

Hónapok óta nem volt olyan nap Hope életében, hogy ne találta volna a helyét. Mindig tudta, mit akar csinálni, de most egyszerűen semmi sem felelt meg neki.

- De hát én hallottam - suttogta magának, miközben az ágya mellé sétált.

Lassan és óvatosan leguggolt, majd egy gyors mozdulattal nyúlt be az ágya alá, ahonnan egy elég méretes dobozt húzott elő tetején fél centis porréteggel. A konyhába sietett vele, letörölgette, majd átsétált a nappaliba. Letette a dobozt a dohányzó asztalra és a kanapén törökülésben elhelyezkedve kezdetben csak nézte, majd amilyen gyorsasággal kirántotta az ágy alól, most olyan gyorsasággal vette le a tetejét és borította maga mellé a tartalmát.

Az a bizonyos doboz telis-tele volt CD-vel, koncertfelvételekkel, albumokkal abból az időből, amikor még hallgathatta őket. Sosem volt szíve kidobni, hiszen a remény hal meg utoljára alapon, abban reménykedik, hogy egy nap újra hallani fog.

Hiába volt lefedve, a benne rejtőző darabok is eléggé porosak voltak, de ezzel már mit sem törődött. Egyesével végignézte őket. Volt olyan darab, aminél könnybe lábadt a szeme, de olyan is, aminél pedig felnevetett. Három CD került a kezébe, ami között vacillált: 5 Seconds of Summer, Fall Out Boy és Guns N' Roses. Mindhárom banda nagy kedvence volt annak ellenére, hogy időben nagyon sok van köztük. Végül az utolsó mellett döntött. A 'G N' R Lies' elnevezésű albumot betette a lejátszóba és elindította, majd csukott szemmel arra várt, hogy meghallja az első számot. És csak várt. Csak várt. Egyik szemét kinyitva azt látta, hogy a szám már lassan egy perce megy, de ő ebből semmit sem hallott, hiába tekerte maximumra a hangerőt.

Azonnal, szinte kitépte a lemezt, visszatette a tokjába és a többihez dobta, amik már a dobozban vártak arra, hogy újabb hosszú éveket töltsenek el az ágy alatt.

Csalódottan dőlt hanyatt az ágyon, miután száműzte a dobozkát. A csend, ami mindig körülveszi, most nem volt megnyugtató. Zajt akart. Azt akarta, hogy hallja az autók motorjának búgását, a dudaszókat, a régi kávéfőzőjének a kotyogását, a mikró pittyegését, a WC lehúzásával járó morajt vagy éppen csak egy kis szúnyog zümmögését, ami felébreszti őt az édes álmából. Másoknak ezek a dolgok idegesítőek, Hope számára azonban ezek jelentenék azt, hogy él.

Nagy nehezen rávette magát, hogy belebújjon a pizsamájába, és habár még korán volt, úgy döntött, inkább alszik.

Másnap reggel a telefonja rezgésére ébredt, amit mindig a párnája alatt tart. Ez nem egy megszokott reggel, ugyanis nem a számára kialakított ébresztő, ami egy ébresztőórával összekötött lámpa, ami intenzív villogásba kezd, ha ideje ébreszteni, keltette, hanem egy bejövő üzenet.

Álmosan, a szemeit dörzsölve nézett az órára és tudatosította magában, hogy még van másfél órája aludni. Kicsit mérgesen nyúlt be puha párna alá és oldotta fel a telefont, hogy megnézze ki és miért írt neki ilyen korán.

"Jó reggelt, Hope! Ne haragudj a korai zavarásért, csak szólnék, hogy ma nem kell, hogy begyere dolgozni. Az egész csapat a héten megrendezett fesztiválra megy. Nem tudom, hogy illik, de ha van kedved, csatlakozz hozzájuk. További szép napot!"

Mosolyogva nyugtázta, hogy ma szabad, de az a mosoly nem volt hosszú életű. Azonnal bekapcsolta a laptopját és a fesztivál programjaira keresett rá, miközben visszaemlékezett, hogy mennyire imádta az ilyesmi dolgokat, a koncerteket, a tömeget és az ismerkedést.
Ahogy meglátta a mai napi programajánlót még a szíve is kihagyott egy dobbanást. A 5SOS az egyik banda, akik fellépnek. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy elmegy-e vagy sem. Azonnal valami fesztiválruha után kutatott, haját laza kontyba fogta, szemeit vastagon kihúzta feketével, majd vérvörös színű rúzzsal tette fel az i-re a pontot.

Habár a koncertek csak este kezdődnek, ki akarta élvezni, hogy szabad az egész napja, így kiment sétálni egyet. Ahogy a buszmegállóhoz ért, benézett azon a bizonyos kirakaton, de sötétség járta át az épületet. Senki és semmi nem volt bent, ami fényt vitt volna abba a poros, szürke, kis helységbe. A táskát megigazítva a vállán szállt fel a buszra, majd a fesztivált megrendező park megállójában szállt le.

Már most rengetegen voltak, sok sátor, tömeg, vidám fiatalok. Ez az a hely, ahol anno otthon érezte magát, most azonban feszélyezve volt. A mellette elhaladók, néha odaszóltak neki, amit ugye nem hallott, csak látott. Egy mosollyal próbálta viszonozni, ami eléggé erőltetettre sikeredett minden egyes alkalommal.

Az alkohol mindig is ellazította, így úgy döntött, egy sör most sem árthat. Beállt egy hosszasan kígyózó sorba, majd várt. Negyed órán keresztül csak sorban állt, de végre rá került a sor. A kopasz, hentes kinézetű ember, aki csapolt, elég morcosan nézett rá.

- Mit adhatok? - kérdezte unottan.
- Egy sört, legyen szíves - mosolygott rá, hátha feldobja ezzel, de csalódnia kellett. Az ember ugyanolyan unottan végezte a munkáját, mint előtte.
- 5,90 lesz - tette le elé az üveget. Hope átnyújtotta neki a pénzt, majd megköszönte és sarkon fordult.

Ahogy sörrel a kezében sétálgatott a szűk, kitaposott útvonalon, megpillantotta Mike-ot, a 5SOS egyik gitárosát, ahogyan a tömegben próbál feltűnésmentesen közlekedni. Kijelenteném, nem sok sikerrel. Egy csapat rajongó kiszúrta, akik szintén azon voltak, hogy feltűnésmentesen a közelébe férkőzzenek. Hope gyorsabban szedte a lábát, és még mielőtt az öt fős társaság elkaphatta volna Mike-ot, Hope tette meg. Csuklójánál megragadta és maga után kezdte húzni.

- Ne haragudj! Mindjárt mindent megmagyarázok, csak bízz bennem! - dadogta hátra. Érezte, hogy Mike próbálja levakarni magáról erős ujjait, de mindhiába. Tiltakozását meg ugye nem hallotta. Egy fa alatt megálltak, ahonnan Mike-nak csak egy pillanat lett volna a biztonságos, számára fenntartott terület, de kíváncsi tekintettel figyelte Hope-ot. - Egy csapat lány másodperceken belül lecsaptak volna rád, de az arckifejezésed nem azt árulta el, hogy lenne hozzájuk kedved. Gondoltam, megelőzöm őket - mondta végig nagyon halkan és csak a mondandója végén nézett fel szemeibe, amik így, hogy megértette a dolgot, hálásan csillogtak.
- Akkor úgy érzem, köszönettel tartozom - mondta, de Hope nem tudta leolvasni a szájáról. Értetlenül bámulta ajkait, de mindhiába.
- Ne haragudj, de nem értettem, mit mondtál - kért elnézést.
- Köszönöm - ismételte meg rövidebben.
- Bármikor - mondta és már hátat is fordított, indulni készült, amikor Mike elkapta a csuklóját és maga felé fordította. Hope megijedt a hirtelen történt cselekedet miatt.
- Miért nem válaszolsz? - kérdezte Mike összeráncolt szemöldökkel. Hope nem szeret azzal dicsekedni, hogy nem hall, de úgy érezte, most muszáj megosztania, különben kedvence totál hülyének nézi.
- Tudod, én süket vagyok. Egy balesetben elvesztettem a hallásom és azóta így élek - adta a lényegre törő választ. Mike szemei kikerekedtek és tisztán látható volt döbbentsége.
- De akkor mit keresel egy zenei fesztiválon? - artikulált erőteljesen ezzel megkönnyítve a szájról olvasást.
- Nagy kedvenceim voltatok, illetve vagytok. Az első albumotokat még megvettem és hallottam, de a másik kettőről sajnos már lecsúsztam.
- Tehát miattunk vagy itt úgy, hogy nem is hallasz? - döbbentsége még nagyobb formát öltött.
- Igen, ahogy mondod - bólintott mondandója közben.
- Maradj itt! Ne menj sehová! - marasztalta.

Hope engedelmeskedett Mike szavának. A szíve majd' kiugrott a helyéról, hogy van lehetősége vele beszélni. Pont neki, aki igazából nem is tudja értékelni tehetségüket. Vagyis de, csak nem úgy, ahogyan mások. Eltelt körülbelül negyed óra, mikor Hope meglátta, hogy Mike nagyokat és gyorsan lépkedve halad felé.

- Ezt a srácoktól kértem most. A tiéd - adott kezébe egy mind a négyük által aláírt képet. Hope a szája elé kapta a kezét, amikor meglátta, hogy mi is az.
- Nagyon szépen köszönöm! - ölelte meg a gitárost és közben is folyamatosan hálálkodott.

Mike elköszönt tőle, majd az előadók számára kijelölt sátorba sétált. Hope még mindig a Mike hatása alatt volt. A képet mélyen a táskájába rejtette és közben elindult. Mivel nem nézett maga elé, a tömegben hamar nekiment valakinek. Felnézve tudatosult benne, hogy kibe is botlott. A szó szoros értelmében.

♪ Első fejezet ♪

Hope sietve zárta be maga után a bejárati ajtaját, hiszen máris késésben volt. Gyors léptekkel, szinte már futva ment ki a buszmegállóba, ahol épphogy elérte a megfelelő buszt. Ilyenkor még alig vannak a jártokon, így volt alkalma kényelembe helyeznie magát és erőt gyűjteni egy újabb rohamhoz, ami a buszmegálló és a munkahelye között kerül megrendezésre és az ellenfele az idő lesz. Már nem egyszer futott vele versenyt, de egy eset kivételével sosem nyert. Túl jó ellenfél, Hope pedig túl lusta. Nem az a koránkelős fajta, viszont egy kávézóban ez elvárható lenne. Nem, nem felszolgáló, hanem asztal- és pulttörlő, de ettől függetlenül fontos a pontos érkezés. 

- Ne haragudj! - köszönt oda a főnökének és már magára is kapta a munkaruháját. 
- Semmi gond - artikulált erőteljesen a férfi, így Hope le tudta olvasni a szájáról, mit is mondott. 

Fura munkaköre van, ugyanis arra vár egész nap, hogy a vendégek elhagyják asztalukat és neki lehetősége nyíljon azokat letörölni. A vendéglátás területén szerzett végzettséget, de sajnos nem élhet teljes értékű életet a fogyatékossága miatt. Pontosan emiatt hálás a főnökének, hogy a balesete után is alkalmazza. 

Ahogy a falnak dőlve várta, hogy felszabaduljon egy asztal, munkatársa mellé lépett.

- Minden rendben van? - kérdezte megsimítva vállát, hogy rá figyeljen. Hope nem válaszolt, csak bólintott egyet. - Biztosan? Olyan elvarázsolt vagy ma, de lehet csak én tévedek - faggatta tovább.
- Tényleg minden rendben. Fáradt vagyok - mosolyodott el haloványan, majd újra a vendégek sokaságára emelte tekintetét jelezve, hogy nem szeretne beszélgetni.

Nem szeret beszélgetni pont amiatt, hogy ő nem hallhatja a másikat és természetesen saját magát sem. Tart attól, hogy vagy túl halkan, vagy túl hangosan beszél, hogy valamit nem is úgy mond, vagy teljesen mást ejt ki a száján. Jelelni is tud, de azt a legtöbb ember nem ismeri. Ő pedig nem szeret magyarázkodni, így inkább mindig a csendes megfigyelő. Próbál egy társaságon belül is minden szájat leolvasni, vagy a testbeszédből kitalálni, miről lehet szó, de ez elég nehéz. A baleset óta szinte mindenki elfordult tőle. Nem tudnak együtt bulizni menni hiszen a zenét sem hallja, nem tud egy sok fős csoporton belül társalogni és azon felül, hogy emiatt lenézik, ő is kirekesztve érzi magát. 

Hope annyira elbambult, hogy megijedt, mikor Elena, a munkatársa, a vállánál fogva rázta őt meg. 

- Az egyik vendég itt hagyta a kulcsát. Utána vinnéd? - mutatott az adott asztal felé, és még az ajtóban látta, kié is az a bizonyos kulcs. Nem válaszolt, csak gyors léptekkel kapta fel a tárgyat és szaladt a lány után. 
- Hé! Szia! Ezt bent hagytad - loholt utána.
- Ahh! Köszönöm! Ha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve, még azt is elhagynám - mosolygott rá kedvesen, de lehajtott fejjel. Hope nem igazán értett belőle semmit, ezért csak mosolygott. - Hope? Te vagy az? - kerekedett ki a lány szeme, amikor felismerte.
- Igen, Hope. De honnan ismersz? - nézett rá értetlenül és csak remélte, hogy most majd tud szájról olvasni. 
- Bella vagyok. Tudod, gimi. Az első év első félévében hagytam ott azt a sulit a sok bunkó miatt - felelte mosolyogva.
- Tudom már - mosolyodott el Hope is. 
- Nagyon rég beszéltünk, azóta nem is láttalak. Valamikor össze kéne futnunk. Mit szólsz hozzá? 
- Legyen.
- Akkor itt a számom - vett elő Bella egy névjegykártyát Hope kezébe adta. - Ezen bármikor elérsz.
- Nem tudok telefonálni - válaszolta zavartan.
- Hogy érted, hogy nem tudsz telefonálni?
- Nincs hallásom - válaszolta és ezúttal ő nézte a földet, de gyorsan vissza is emelte tekintetét rég látott ismerősére, hogy ha mond valamit, lássa.
- De akkor most hogyan kommunikálsz? 
- Szájról olvasok, ami elég nehéz, de már belejöttem.
- És hogy beszélsz?
- Tudod, nem voltam mindig süket. Csak két éve. Megtanultam beszélni tizenhat év alatt és nehéz, mert nem tudom, hogy a megfelelő hangerőt használom-e, meg ilyenek, de megy - felelte mosolyogva, ezzel leplezve zavartságát. - De ebben a kávézóban megtalálsz így reggelente.
- Rendben. Akkor majd sűrűbben járok erre és hagyom bent a dolgaimat - nevetett fel Bella.
- Tökéletes - kacagott fel Hope is.
- A nevetésed semmit sem változott - mondta Bella, majd intett egyet és már ott sem volt.

Hope még pár másodpercig nézte, ahogy eltűnik a sarkon, aztán visszament. Ez a nap is, mint ahogy a többi, elég lassan telt el. Hope már alig várta, hogy hazamehessen az állataihoz és egy Gossip Girl maraton mellett kipihenhesse a törölgetés fáradalmait. Mivel ő van reggelre beosztva, ahogy kettőt üt az óra, ő már végez is. Ma azonban nem így történt. Az, aki őt leváltja, nem ért be időben, így neki addig kellett maradnia, amíg Aaron meg nem érkezik. Ez egy fél órát jelentett, mivel nagy volt a dugó. 

- Itt volt az ideje - adta át a ruhát Hope a tőle két fejjel magasabb srácnak. Barna haja belógott a szemébe. Ajkát egy piercing díszítette, ahogyan a szemöldökét is. Nem egy kávézóba illő egyén, de csak külsőleg. Az egyik legkedvesebb srác a környéken és ezt elég sokan ki is használják. 
- Ezer bocs. A városban koncertező tinibanda miatt útlezárás van - kötötte fel magára, majd egy öleléssel útjára engedte Hope-ot. 

Ahogy kilépett az ajtón, megcsapta a szellő az arcát. Sietősen ment a buszmegállóba, ugyanis esőre állt az idő. A busz késve bár, de megérkezett, ahogyan az a viharfelhő is, amiből úgy kezdett el ömleni az eső, mintha dézsából öntenék. 

Érthető módon Hope nem akart leszállni, de minél hamarabb otthon akart lenni, így megtette, de nem jutott messzire. A buszmegállóhoz lévő legközelebbi üvegkirakat előtt állt meg, ami fölött kisebb peremrész volt, így nem érte csak a lábát a nedvesség. Az üvegfelület poros volt és olyan hangulatot idézett, mintha évek óta nem ápolnák. Ahogy jobban szemügyre vette, akkor látta meg, hogy bent azonban egy kényelmesen kialakított helyiség található. Amiben igenis vannak. 
Hope képtelen volt levenni a szemét a bent lévőről. Teljesen kizárta a külvilágot, az esőt, azt, hogy haza akart menni. Csak állt és bámult az üvegen át. Annyira magával ragadta az, amit a srác csinált, de legfőképpen az, ahogyan, hogy még arról is megfeledkezett, hogy süket és hallani vélte a gitár hangját. 

-♪-

Sziasztok! Íme az első fejezet! Remélem, tetszett! Ha igen, ha nem várom a megjegyzéseket!:))♥

Prológus

- Ne! - állította meg Hope Levit a mondandójában - Kérlek, mondj bármit, csak azt ne, hogy szeretsz!
- De miért? - kérdezte értetlenül, miközben tenyerei közé fogta a lány arcát.
- Mert előfordulhat, hogy nem mondom vissza - kerülte a szemkontaktust. - De ez nem azt jelenti, hogy a szívem nem áll meg a dobogásában minden egyes alkalommal, amikor így nézel rám - mosolyodott el a végére. 

Levi nem mondott semmit csak megszüntette ajkaik között a távolságot. Minden ellentét ellenére szerette a lányt, bár tudta, hogy nem lesz egyszerű, mégis vállalta.