♪ Első fejezet ♪

Hope sietve zárta be maga után a bejárati ajtaját, hiszen máris késésben volt. Gyors léptekkel, szinte már futva ment ki a buszmegállóba, ahol épphogy elérte a megfelelő buszt. Ilyenkor még alig vannak a jártokon, így volt alkalma kényelembe helyeznie magát és erőt gyűjteni egy újabb rohamhoz, ami a buszmegálló és a munkahelye között kerül megrendezésre és az ellenfele az idő lesz. Már nem egyszer futott vele versenyt, de egy eset kivételével sosem nyert. Túl jó ellenfél, Hope pedig túl lusta. Nem az a koránkelős fajta, viszont egy kávézóban ez elvárható lenne. Nem, nem felszolgáló, hanem asztal- és pulttörlő, de ettől függetlenül fontos a pontos érkezés. 

- Ne haragudj! - köszönt oda a főnökének és már magára is kapta a munkaruháját. 
- Semmi gond - artikulált erőteljesen a férfi, így Hope le tudta olvasni a szájáról, mit is mondott. 

Fura munkaköre van, ugyanis arra vár egész nap, hogy a vendégek elhagyják asztalukat és neki lehetősége nyíljon azokat letörölni. A vendéglátás területén szerzett végzettséget, de sajnos nem élhet teljes értékű életet a fogyatékossága miatt. Pontosan emiatt hálás a főnökének, hogy a balesete után is alkalmazza. 

Ahogy a falnak dőlve várta, hogy felszabaduljon egy asztal, munkatársa mellé lépett.

- Minden rendben van? - kérdezte megsimítva vállát, hogy rá figyeljen. Hope nem válaszolt, csak bólintott egyet. - Biztosan? Olyan elvarázsolt vagy ma, de lehet csak én tévedek - faggatta tovább.
- Tényleg minden rendben. Fáradt vagyok - mosolyodott el haloványan, majd újra a vendégek sokaságára emelte tekintetét jelezve, hogy nem szeretne beszélgetni.

Nem szeret beszélgetni pont amiatt, hogy ő nem hallhatja a másikat és természetesen saját magát sem. Tart attól, hogy vagy túl halkan, vagy túl hangosan beszél, hogy valamit nem is úgy mond, vagy teljesen mást ejt ki a száján. Jelelni is tud, de azt a legtöbb ember nem ismeri. Ő pedig nem szeret magyarázkodni, így inkább mindig a csendes megfigyelő. Próbál egy társaságon belül is minden szájat leolvasni, vagy a testbeszédből kitalálni, miről lehet szó, de ez elég nehéz. A baleset óta szinte mindenki elfordult tőle. Nem tudnak együtt bulizni menni hiszen a zenét sem hallja, nem tud egy sok fős csoporton belül társalogni és azon felül, hogy emiatt lenézik, ő is kirekesztve érzi magát. 

Hope annyira elbambult, hogy megijedt, mikor Elena, a munkatársa, a vállánál fogva rázta őt meg. 

- Az egyik vendég itt hagyta a kulcsát. Utána vinnéd? - mutatott az adott asztal felé, és még az ajtóban látta, kié is az a bizonyos kulcs. Nem válaszolt, csak gyors léptekkel kapta fel a tárgyat és szaladt a lány után. 
- Hé! Szia! Ezt bent hagytad - loholt utána.
- Ahh! Köszönöm! Ha a fejem nem lenne a nyakamhoz nőve, még azt is elhagynám - mosolygott rá kedvesen, de lehajtott fejjel. Hope nem igazán értett belőle semmit, ezért csak mosolygott. - Hope? Te vagy az? - kerekedett ki a lány szeme, amikor felismerte.
- Igen, Hope. De honnan ismersz? - nézett rá értetlenül és csak remélte, hogy most majd tud szájról olvasni. 
- Bella vagyok. Tudod, gimi. Az első év első félévében hagytam ott azt a sulit a sok bunkó miatt - felelte mosolyogva.
- Tudom már - mosolyodott el Hope is. 
- Nagyon rég beszéltünk, azóta nem is láttalak. Valamikor össze kéne futnunk. Mit szólsz hozzá? 
- Legyen.
- Akkor itt a számom - vett elő Bella egy névjegykártyát Hope kezébe adta. - Ezen bármikor elérsz.
- Nem tudok telefonálni - válaszolta zavartan.
- Hogy érted, hogy nem tudsz telefonálni?
- Nincs hallásom - válaszolta és ezúttal ő nézte a földet, de gyorsan vissza is emelte tekintetét rég látott ismerősére, hogy ha mond valamit, lássa.
- De akkor most hogyan kommunikálsz? 
- Szájról olvasok, ami elég nehéz, de már belejöttem.
- És hogy beszélsz?
- Tudod, nem voltam mindig süket. Csak két éve. Megtanultam beszélni tizenhat év alatt és nehéz, mert nem tudom, hogy a megfelelő hangerőt használom-e, meg ilyenek, de megy - felelte mosolyogva, ezzel leplezve zavartságát. - De ebben a kávézóban megtalálsz így reggelente.
- Rendben. Akkor majd sűrűbben járok erre és hagyom bent a dolgaimat - nevetett fel Bella.
- Tökéletes - kacagott fel Hope is.
- A nevetésed semmit sem változott - mondta Bella, majd intett egyet és már ott sem volt.

Hope még pár másodpercig nézte, ahogy eltűnik a sarkon, aztán visszament. Ez a nap is, mint ahogy a többi, elég lassan telt el. Hope már alig várta, hogy hazamehessen az állataihoz és egy Gossip Girl maraton mellett kipihenhesse a törölgetés fáradalmait. Mivel ő van reggelre beosztva, ahogy kettőt üt az óra, ő már végez is. Ma azonban nem így történt. Az, aki őt leváltja, nem ért be időben, így neki addig kellett maradnia, amíg Aaron meg nem érkezik. Ez egy fél órát jelentett, mivel nagy volt a dugó. 

- Itt volt az ideje - adta át a ruhát Hope a tőle két fejjel magasabb srácnak. Barna haja belógott a szemébe. Ajkát egy piercing díszítette, ahogyan a szemöldökét is. Nem egy kávézóba illő egyén, de csak külsőleg. Az egyik legkedvesebb srác a környéken és ezt elég sokan ki is használják. 
- Ezer bocs. A városban koncertező tinibanda miatt útlezárás van - kötötte fel magára, majd egy öleléssel útjára engedte Hope-ot. 

Ahogy kilépett az ajtón, megcsapta a szellő az arcát. Sietősen ment a buszmegállóba, ugyanis esőre állt az idő. A busz késve bár, de megérkezett, ahogyan az a viharfelhő is, amiből úgy kezdett el ömleni az eső, mintha dézsából öntenék. 

Érthető módon Hope nem akart leszállni, de minél hamarabb otthon akart lenni, így megtette, de nem jutott messzire. A buszmegállóhoz lévő legközelebbi üvegkirakat előtt állt meg, ami fölött kisebb peremrész volt, így nem érte csak a lábát a nedvesség. Az üvegfelület poros volt és olyan hangulatot idézett, mintha évek óta nem ápolnák. Ahogy jobban szemügyre vette, akkor látta meg, hogy bent azonban egy kényelmesen kialakított helyiség található. Amiben igenis vannak. 
Hope képtelen volt levenni a szemét a bent lévőről. Teljesen kizárta a külvilágot, az esőt, azt, hogy haza akart menni. Csak állt és bámult az üvegen át. Annyira magával ragadta az, amit a srác csinált, de legfőképpen az, ahogyan, hogy még arról is megfeledkezett, hogy süket és hallani vélte a gitár hangját. 

-♪-

Sziasztok! Íme az első fejezet! Remélem, tetszett! Ha igen, ha nem várom a megjegyzéseket!:))♥